Öreg a nénikéd
TOR, 2012-06-07 16:56

Több korsó hiány

Kezdődik a Labdarúgó Európa Bajnokság. Ennek kapcsán morfondírozott el a publicista a világ során, a történelem és a jelenkor meccsein.

 


De jó, hogy itt van ez a régi kötőszövet, a foci szeretete. Ez, és csak ez, úgy tűnik, ám hagyjuk, képes felülírni minden törvényes útonállói szándékot. Most azt ugorgyuk át, hogy baj van, mikor nem volt, sőt, az sem újdonság, ami annak tűnik; régen is volt olyan, hogy a megoldás generálta a bajt; szóval pillanatnyilag fátylat az előzményekre. Lesz abból még meghasadó kárpit is. Ám néha megszólalnak a józan hangok, és leintik a pénzbeszedőket. Akik, tudjuk, azt találták volna ki: fizessenek jogdíjat azok a szórakozóhelyek, akik amolyan közösségi meccsnézésre toborozzák a vendégeket. Mert hát mégsem járja, hogy azt a műsort, amelyért a televízió leszurkolja a közvetítés díját, ingyen nézhessék meg az emberek a sörházban.

A történet rendesen kicsapta a biztosítékot, azt is mondhatjuk, meglepően nagy hullámokat kezdett verni, de akár magzathalálnak is nevezhetjük, mert villámsebesen halt el. Nem kell mégsem fizetni, továbbra is ingyenes a nyilvános szurkolás. Lefordítva: nem lesz drágább a sör, emiatt legalábbis biztosan sem. De tudjuk, hogy így van. Nem lesz drágább, csak többe fog kerülni.

Ne csapongjunk, örüljünk a tényeknek. Valakik, két stadionterv között, ráébredtek a kihívás lényegére. Aki a focit szereti, rossz ember nem lehet. Ellentétben azzal, aki egyszer deklarálta, hogy nem ért hozzá; ki is derült, hogy ő viszont rossz ember. Elég furmányosan, mert szerintem a mai napig nem tudja, hogy miért kellett vesszők között galoppoznia, hiszen ő csak metaforrázni kívánta a történetet, azzal viszont, lehet, nem számolt, hogy példabeszéde primer hatása miatt kerül büntibe. Mert nem mindenkinek van érzéke a metaforákhoz, ezt azért kezdjük kapiskálni. De hát, mondottuk, ember, ne csapongva küzdj; bízz, mert ossza már, de hagyd békén a talont. Ólajtó az, így is, úgy is, szóval – nyugi.

Volt, van és lesz jogdíjmentes közösségi meccsnézés.

És mégis, bennem már az elején metaforák egész sora kezdett utat vágni. Ráébredtem, hogy nincs új a nap alatt, ezen mi már régen túl vagyunk, sőt, messze nem jöttünk ki belőle ilyen jól. Épp csak nem tudtunk róla, nem vettük észre a nyilvánvaló összefüggéseket. Talán, mert annyira nyilvánvaló volt, hogy nem figyeltünk a spontán bomló – nem épp színtelen s nem épp szagtalan – igazság valamennyi részletére. Csak hallgatták elődeink, és hallgatjuk mi, korántsem képletesen azóta is ugyanazt, hallgatjuk, bámulva, közösségesen. Előd lett az utódból, ni csak, ki beszél. A lavinát az elsőn lakó ügyvéd úr indította, akkor is, aki kirakta a konyhaablakba – az nézett a körfolyosók felé – a rádiót, elrivallva: emberek, ezt hallgassátok. Ám hát lassú volt, a végét még elcsípték, utána ment a zene, ment, doktor úr próbálta elmondani a lényeget, hitték is, nem is, messze senki nem ment, várták az ismétlést. Biztos leadják még egyszer, ha nem is a kormányzó úr, de valaki más csak beolvassa, mert hát ez horderős, sanszozgatták az emberek.

De csak a zene, komoly, ünnepélyes dallamok, aztán egyszerre csak felhangzott egy privátnak tűnő közlemény: figyelem, figyelem, Puzsér vezérezredes azonnal jöjjön Budapestre. Puzsér vezérezredes azonnal jöjjön Budapestre. Jött is, meg jöttek mások, testközelből szurkoltuk végig a német-ukránt, majd pedig ezért a közösségi élményért szépen elkezdtük fizetni a jogdíjat. És fizettük, elég sokáig, de hogy még ma is ezt kelljen nyögnünk; hát, úgy tűnik, elég sokan nem értünk errefelé a focihoz. Pedig már csapatunk sincs, csak a jogdíj. Akkor legalább – hajrá Anglia. És kérnék még egy korsóval a virsliből is.