Öreg a nénikéd
TOR, 2012-06-12 10:20

Verseny mindenkinek

Bár a műsoroknak, hál'isten, már vége, de még forgolódik a bulvárban a dolog. Már bocsánat a kendőzetlen érzelemnyilvánítás miatt, de tényleg nem nagyon szerettem, annyi jó műsor van, na oké, annyi nincs, de például színházba is lehetne menni a hétvégi estéken, mostanában már féláron akár, ám ez kivihetetlen, mint volt a dugimárka.

 


Nem is vitte ki mindenki, jól tette, üstöllést lehet előszedni a befőttesüvegekből. De most még nem mozdultunk ki, mert az asszonynak néznie kellett. A műsor elején eldönti, hogy aznap ki essen ki, aztán akkor is elégedetlen, ha tényleg az megy haza. A legjobb, amikor kijön utánam a konyhába, mostanában oda szorultam a számítógéppel, és követeli, hogy az interneten klikkeljek rá, és tekintsem meg valamely műsorszámot. A múltkor aztán megmutattam neki egy-kettőt a japán, a koreai, meg az olasz tehetségkutató műsor mezőnyéből; no, akkor volt egy kis csönd. Ezzel én nem a hazait akartam leszólni, ugyan, csak hát, mit mondjunk, van különbség az itthon világsztárnak (zsűri által) kikiáltott versenyző, és, mondjuk az olasz – valóban olyan kvalitású – előadó között. A legnagyobb különbség, persze, a karrier valós lehetősége. Pont. Na, ezért nem is nagyon kellene ugyanígy szorgalmazni a következő szériákat – de hát miért pont rám hallgatnának?

Pláne, hogy ezt én most pont, mert más jutott nekem erről eszembe, az is nagy ívben, amikor véletlenül bent rekedtem a frontvonalon. Mármint a képernyő előtt. És néztem a kitakart arcú százalék-táblázatot, hogyan állnak a versenyzők az eddig leadott szavazatok tükrében, s bizony, elfogott a kétely. Villámgyors fejbenszám után, amit a szpíker is lekövetett, kicsit lassabban, erős gyanú fogott el. Itt, kérem, turpisság esete várja a maga kisvárosi felügyelőjét, de akár Poirot is jöhet. (Jönnek, amúgy, menetrendszerűen, hát ezért szoktam én olyan magától értetődően mondani: ritkán nézek televíziót. Hát merem én elkapcsolni? Na ugye). Szóval, összeadtam én is a százalékokat, és mindig kijött a száz. Csontra. Ami, tudjuk, nem létezik. Sehol egy bizonytalan szavazó, pedig lassan ők a kétharmad, vagy egy érvénytelen, itt az se nem. Tutira száz százalék az összes, akárhonnan adom össze.

Érdekes. Így is lehet? S persze, hogy meglódult a fantáziám. Mi lenne, ha őket is így választanánk? Mondjuk, kifejezetten a csillagszülős szisztéma szerint, de mindenki mindenben virítson. Lássuk, mennyire hétpróbásak is a mi versenyzőink.

A jelöltek szépen, sorra, minden versenyszámban megmérkőznének. De – a közönség önként jelentkezőivel. Először, mondjuk, nézzenek farkasszemet. Nem kacag ott a szöveg mögött, tényleg ilyen egyszerűen képzelem. No. Tehát odamegy az én Karesz barátom, a maga havi bruttó ötvenegyezrével, és megáll a jelölt előtt. Akinek farkasszemet kell néznie az én Karesz barátommal. Szépen, hosszan, ameddig bírja, ameddig el nem fordítja, vagy ki nem sül. Mármint a pontérték. Következő próba: kibírja-e a hét fogást? Tudnillik a jelöltét az én Pityu barátom, aki egy hete jött ki a kórházból, combnyaktörés után, aránylag stabilra csavarozták össze a csontjait, kell is, mert a mentő háromszor egy héten befuvarozza dialízisre, ha nem szól közbe a pacemaker. Ha igen, akkor korábban jönnek érte. A feladat csak annyi, hogy a havi negyvenezerből be kell neki vásárolni, elkészíteni a meleg ételt, kiváltani a gyógyszereit, segélyt vinni az osztályos orvosnak (aki képes volt elfogadni tőle a műtét után barátom utolsó ötezer forintját), majd este besegíteni a fürdőkádba, megmosdatni, de mindezt úgy, hogy egyetlen szó, egyetlen mozdulat ne okozzon neki fájdalmat. A műsoridőt nem kell félteni, csak az, amíg beáll a kádba, egyedül, legkevesebb félóra – és ki is kell jönnie. Nézettség? Az is lenne, gondolom. Mert nézni, azt tudunk.

Lépjünk tovább. Sanyi, esetleg. Ült börtönben köztörvényesként és kulákként, forradalmárként és garázdaként, érdekes, hogy a két köztörvényes esetben mindig ugyanazt az embert csapta le. Aki mindkétszer pártbizottsági elöljáró volt, mostanában ő a jegyző. (A fia csak stróman, ne okoskodj, amúgy ismered őket?). Sanyi meg gondolkodik, de úgy fest, eldöntötte. Még egy ilyen hosszú tél, és ütök, mondta, ott legalább fűtenek. A feladat a nézéshez hasonló, annyi különbséggel, hogy a jelölt megáll Sanyi előtt, az arcába tekint, és elkezdi mondani neki a programját, a világnézetét, lépésről lépésre ismerteti Sanyi pozitív jövőképét. Addig beszélhet, amíg Sanyi el nem röhögi magát. Nem kell félni, Sanyi jólelkű, nem fog direkte röhögni. Mert hát neki is csak akkor fáj, amikor nevet, szóval óvatos lesz. Egyébként meg ez az egyik leghálásabb feladat: huszonöt másodperc után minden másodperc duplát ér, negyven fölött pedig minden megkezdett másodperc is számít. Ami, ugye, mennyivel jobb és igazságosabb, mint az élet? Ahol mostanában minden megkezdett évért – levonás jár.