kissebb méretnagyobb méret   
Kolbe Gábor, 2008-12-04 19:05

A kalapos Öreg

Tagadhatatlanul a magyar könnyűzenei élet legfajsúlyosabb, legkülönlegesebb fazonjainak egyike Meződi József, az Apostol együttes 66. évét taposó frontembere. Az 1973-as kezdetek óta számtalan arany- és platinalemez került a zenekar tagjainak szobafalára, ám az énekes tiszteletet parancsoló karrierje most új szakaszába lépett, az Öreg szakácskönyvet jelentetett meg...

 


Meződi József

Önnek számtalan beceneve ismert országszerte. Nevezték, nevezik Dundának, Papának, Kosaras Józsinak. De mikor kapta az „Öreg" becenevet?

Ez a becenevem azzal függ össze, hogy meglehetősen későn kerültem be a fővárosi könnyűzenei életbe. Amikor 1973-ban az Apostol együttes „felfedezett", már 31 éves voltam, és akkoriban az élvonalban talán csak Aradszky Laci, Koós, Korda és Bergendy Pista voltak idősebbek nálam. Így aztán természetes módon én lettem az „Öreg" a zenekarban...

Mikor kezdett zenéléssel foglalkozni?

Az indíttatást szüleimtől kaptam, akik a pécsi Dalárdában ismerkedtek meg. Én meglehetősen jó adottságokat örököltem, és már óvodáskoromban is énekelgettem, aztán természetesen az iskolai kórusoknak is oszlopos tagja voltam. Általában minden lehetőséget igyekeztem megragadni, hogy énekeljek, legyen az akár egy templomi kórus is.

Meseszerű a felfedezésének története...

Nem meseszerű, óriási szerencsém volt. Meglehetősen tudatosan igyekeztem mindig élni az életem, és tisztában voltam vele, hogy ha valamit el akarok érni a pályán, akkor a fővárosba kell jönnöm, mert Pécsről lehetetlen karriert csinálni. „Savage" nevű zenekarommal rendszeresen játszottunk városi rendezvényeken, szalagavatókon. Aztán egy alkalommal a Pannónia Szálló bárjában zenéltünk, és oda tért be pécsi koncertje után az Apostol tagsága, akik nem sokkal korábban nyerték meg a Salgótarjáni Jazzfesztivált. Meghallották, hogy énekelek, és rögtön felajánlották, hogy csatlakozzak hozzájuk.

Felköltözött Pestre?

Egy ideig rendszeresen ingáztam. Amikor próba, vagy fellépés volt az Apostollal, vonatra szálltam, és vagy a pesti nagynénémnél, vagy a zenekar valamelyik tagjánál húztam meg magam éjszakára. Komoly életformaváltás volt számomra, hogy bekerültem a zenekarba. Nagyon nagy tudású, képzett zenészek alkották az Apostolt, és az akkori színvonalhoz képest kimagasló zenéket játszottunk. Tudtunk blattolni, kottázni, improvizálni, de valahogy az a fajta dzsesszmuzsika még nem talált nyitott fülekre Magyarországon.

Ezért vett néhány év múlva teljesen más irányt az Apostol zenéje?

Éhen haltunk volna, ha ragaszkodunk ahhoz a zenéhez. Ugyanakkor, ha valaki figyelmesen hallgatja a populárisabb dalokat, észreveheti, hogy nagyon sok mindent átmentettünk a régi koncepcióból. Nem volt megalkuvás a váltás, mert rá kellett döbbenni, hogy az igényes, jó slágerzenéhez ugyanaz a kvalitás kell, ugyanúgy meg kell hangszerelni, és ugyanúgy el kell énekelni. Akkor sem volt jellemző a fúvós hangszerelés más együttesek dalaiban, mi pedig a mai napig igyekszünk megtartani ezt a jellegzetességet. A váltásban mindenképpen szerepet játszott az is, hogy - éppen azért, mert képzett zenészek voltunk, és fúvósok is voltak a csapatban - mi lettünk a Rádió egyik olyan zenekara, amelyik feljátssza a többi énekes zenei alapjait. És ha már ott voltunk, akkor elkészíthettük a saját felvételeinket is. Persze a dzsesszt még nem nagyon támogatták, de azért játszottunk fel azt is. Igaz, később letörölték...

A cenzúra?

Nem. Egy Bartók-szvit feldolgozását készítettük el. Nagyon jól sikerült, de a szerző jogutódjai végül nem támogatták, hogy fennmaradjon az utókor számára.

Maradtak a szívhez szóló slágerek...

Igen. Sokan nézik le a zenekart ezért, de azért szerintem nem volt ez akkora minőségi változás. Ugyanazokkal az emberekkel csináltuk a hangszereléseket, és azt hiszem, nem véletlen, hogy ma sem sokan vállalják fel, hogy eredeti hangszerelésben és hangfekvésben játsszák, énekeljék el ezeket a dalokat.

Az Apostol-számok szövegében visszatérő motívum a boldogság. Ennyire központi kérdés ez az életében?

Jól látja! Szerintem a szeretet, a boldogság és az összetartozás a legfontosabb dolog az életben, és ha a zenei világ is ezt sugallja, egyáltalán nem baj. Ha egy dal egymás mellé állít embereket, és segít a napi problémák feloldásában, mindent elértünk, amit lehet. A koncerteken látom, hogy a második, harmadik dal után már oldódik a kívülről behozott stressz a nézőkben. És amikor a „Nem tudok élni nélküled" közben a férj megfogja a felesége kezét és összemosolyognak, már teljes a harmónia.

Hogyan került be a musical világba?

Amikor a nyolcvanas években Várkonyi Mátyás megalakította a Rock színházat, vége lett a koncertezésnek. Kicsit jó is volt, mert a hetvenes évek második felétől szinte egyfolytában turnéztunk az Apostollal. Főképpen a szocialista országokba jutottunk el, de megfordultunk Svédországban és Finnországban is. De a rengeteg utazás nem tett jót a magánéletemnek, válás lett a vége. Ezért volt jó, hogy mi lettünk a Rock színház zenekara, én pedig olyan darabokban szerepelhettem, mint az Evita, a Dorian Gray, a Sztárcsinálók, a Miss Saigon vagy a Nyomorultak. Aztán amikor megszűntek az állandó játszóhelyek, Várkonyival utazó társulatot csináltunk a Rock színházból, részt vettem az utazások szervezésében. Emberfeletti munka volt a 80-100 ember dolgát intézni, és talán nem véletlen, hogy 1998-ban szívműtét lett a vége.

Ennyire a szívére vette?

Úgy látszik... Aztán a kórházi ágyon fekve, mindenféle csövekkel körbevéve, volt időm elgondolkodni, hogyan tovább? Nyilvánvaló volt, hogy nem lehet tovább ilyen fordulatszámon pörögni. De lassan kikristályosodott bennem, hogy az Apostollal igazi nagy bulink nem volt Magyarországon. Érdekes, hogy külföldön sokkal nagyobb közönségek előtt játszottunk, de itthon sosem volt igazán nagyszabású koncert. Amikor felépültem, nekiláttunk az első Budapest Sportcsarnok koncert szervezésének, amit kimondva, kimondatlanul utolsó nagy dobásnak szántunk. Kicsit tartottam a dologtól, mert magam sem hittem volna, hogy meg tudjuk tölteni a csarnokot. Aztán a meghirdetett egy koncertből két teltházas, nagy sikerű előadás lett.

Az Apostol vezetője, Németh Zoltán azt mondta 1998-ban, a koncert előtt, hogy „...az ötödik, hatodik ikszen túl, itt van a hattyúdal ideje...". Azért ez a maratoni hosszúságú hattyúdal idestova évtizede tart...

Szerencsére a közönség szeretete nem engedett le minket a színpadról. Azóta négy CD jelent meg, valamennyi arany- és platinalemez lett, és egy koncert dvd-t is kiadtunk, ami szintén meglepően magas példányszámban fogyott. És nem csak a saját korosztályunk, hanem a fiatalabbak is örömmel hallgatják a dalokat. Sokszor nem is értem, miért?

A szíve hogy bírja?

Megtanultam, hogy vigyázni kell magamra. Torna, mozgás, diétás étkezés és a feleségem utasítására legújabban minden nap egy pohár jó vörösbor. De a teljes felépülésben a legnagyobb szerepe annak van, hogy újra színpadra léphettem, újra azzal foglalkozhatok, ami a legfontosabb dolog az életemben: a szervezéssel és az énekléssel.

Azt hiszem, a világon egyedülálló az az imázs, ami több évtizede összetéveszthetetlenné teszi Meződi Józsefet. A kalap és a szakáll lassan copyright alá kerül...

Valamikor hetvenöt táján, az első tévészereplésünk alkalmával okozott fejtörést először a dolog. A hosszú hajam nem lett volna gond (már Pécsett, amikor a behívót elkerülendő rendőrségi polgári alkalmazott voltam, elnézték nekem ezt a sajátos szolgálati hajviseletet), de akkoriban a tévében csak „szépfiúk" mutathatták meg magukat. Nos, engem nem találtak eléggé szépnek, ezért úgy gondolták, akkor inkább valami különleges fazont faragnak belőlem. Próbálkoztak ezzel-azzal, végül lett ez az imázs. Amúgy nagyon praktikusnak bizonyult a szakáll, mert melyik férfiember szeret naponta borotválkozni? Nos harmincegynéhány év alatt maradtam ilyen, annyi változott, hogy amikor megőszültem, az addigi fekete kalapomat fehérre cseréltem fel

Ez a fazon predesztinálja musicalszerepeit is?

Azért a szerepeknél talán fontosabb az énektudás. Igaz, sok olyan felkérésem volt, amit azért nem fogadtam el, mert le kellett volna vágni a szakállamat. Erről azonban szó sem lehet, így maradtak a nem csak hangra, de fazonra is passzoló szerepek, mint Kajafás, vagy Szulejmán szultán...

Miért döntött úgy 66 esztendősen, hogy szakácskönyvet ír? Egyáltalán: tud főzni?

Elméletileg tudok. Sőt, sokaknak meglepetés, de szakács és cukrász végzettségem is van, ráadásul ezt már az apostoli évek alatt szereztem. Történt ugyanis, hogy 1980-ban feleségül vettem Alice-t, aki akkor még felszolgálóként dolgozott a Szabadság szállóban. Később saját vendéglőt nyitottunk, de ehhez az akkori szabályok szerint megfelelő végzettség kellett. Csakhogy Alice-nak nem volt kedve egyedül beülni az iskolapadba, ezért gondoltam, járjunk együtt a szakközépbe. Aztán megnyitottuk a Kis Budát. Itt akasztották rám a Kosaras Józsi becenevet, mert ha valami elfogyott a konyhán, fogtam a kosaramat és indultam a piacra.

Azóta a másik vendéglőjük, a Remiz az ország legjobbjai közé került. De hogy lett ebből szakácskönyv?

Arra gondoltam, hogy nem járja az, hogy ebben az országban már mindenki kiadta a maga szakácskönyvét, míg a feleségem, aki kisgyerek kora óta a szakmában dolgozik, és iszonyatos tapasztalat halmozódott fel benne, még nem publikált. Számomra kihívás volt a feladat, képes vagyok-e lemenedzselni egy ilyen projektet? Aztán valahogy úgy alakult, hogy találtunk kiadót, aki nem akart beleszólni a lényegi kérdésekbe, de végső soron rajtam maradt a dolog, és a számomra legkedvesebb recepteket raktuk össze ebbe a kötetbe. Olyanokat, melyeket a rengeteg utazás közben gyűjtöttem össze, Bulgáriától Finnországig. Minden recepthez mellékeltük a történetet is, hogyan, miért került az adott étel a könyvbe.

Saját maga készítette el a fotózáshoz az ételeket? Egyáltalán: szokott főzni?

Alice mellett nem nagyon merek... De hogy nem vagyok reménytelen eset, az bizonyítja, hogy nemrégen egy vidéki koncert előtt megkértek, induljak el a rendezvény szakácsversenyén. A kakastöke-pörkölt végül is második díjat nyert, persze azért ott is meg voltak a segítőim. Mert segítők nélkül sem a színpadon, sem a tűzhely mellett, sem az étteremmel kapcsolatos teendők közepette nem tudnék boldogulni. Bár az első gondolatom az volt: nem vállalom, nem bántam meg, hogy végső soron az én nevem alatt jelent meg a kötet. Úgy gondolom, ez kitűnő előtanulmány lehet egy sokkal tartalmasabb, sokkal szakmaibb, sokkal szebb könyvhöz, de az már biztosan Alice-é lesz!


Eddigi hozzászólások

Hozzászólok

Amennyiben szeretnél hozzászólni, registrálj és jelentkezz be oldalunkra!



Legyél te az első aki hozzászól!