kissebb méretnagyobb méret   
Kolbe Gábor, 2009-03-08 20:49

„…rajzolás-függőségben szenvedek”

Évtizedeken keresztül nap, mint nap találkozhattunk rajzaival a Ludas Matyi oldalain. Aztán a rendszerváltás évei óta valahogy kikerült a látótérből Sajdik Ferenc, a ma 79 esztendős karikaturista. Amikor felhívom, hogy időpontot egyeztessünk a beszélgetésre, megjegyzi: „Meg is tettem mindent, hogy ne legyek szem előtt..."

 


Sajdik Ferenc

Mi az oka ennek a visszahúzódásnak?

Úgy gondolom, a karikatúra néma műfaj, szerintem nem nagyon van mit beszélni róla. Bárány Tamás egyszer felkért egy beszélgetésre műsorában, és amikor el akartam hárítani azt mondta: „Intelligens ember fél órát kell hogy tudjon beszélni a szakmájáról!" De egy karikatúrát vagy megértenek, vagy nem. Annak idején, ha a Ludas Matyi főszerkesztője, Tabi László nem értett meg egy poént, hívta a titkárnőjét. „Most mondja meg, ez annyira vicces?" Az, szegény mit tudott tenni? Szemben vele a teljhatalmú főszerkesztő, mögötte pedig a kollégák...

Már gyermekkorában karikaturista akart lenni?

Eredetileg zsokénak készültem. Persze, ebben nincs semmi csodálni való, hiszen apám a maga korának egyik leghíresebb versenyzője volt, és a bátyám is zsoké lett. Hogy nekem miért nem sikerült? Mondhatnám azt, hogy amikor feltettek a lóra az első alkalommal vagy tízszer estem le róla. A paci megérezte, hogy aki a nyeregben ül, nem kifejezetten erős lovas, és megmutatta ki az úr a háznál. Amúgy egy Szigeti nevű idomárhoz vittek el, aki megtapogatta a könyököm, a térdem, és jelentőségteljesen nem szólt semmit. Gyanítom, anatómiai ismeretei birtokában azonnal leszűrte, sose lesz jó zsoké belőlem. Mindenesetre úgy hallottam nagy cirkusz volt emiatt aznap este a konyhában. Azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy számomra nem volt annyira vonzó az istállók világa, hiszen a korai kelés mindmáig nem igazán az én műfajom.

A zsokééletből adódott, hogy Ön külföldön született?

Németországban láttam meg a napvilágot, akkoriban apám ott kapott hosszabb szerződést. Aztán éltünk Görögországban és Romániában is. Ennek eredményeképpen németül hamarabb tanultam meg, mint magyarul. Görögországban négy osztályt jártunk ki, jó eredménnyel, bár gyanítom, ebben a tanárok jóindulata is szerepet kapott, mert bevallom, nem brillíroztunk. De amikor hazatértünk, egy ideig még eredetiben olvastam Homéroszt. Később már csak olvastam, de nem értettem, aztán lassan már a betűket se ismertem fel. A mamám bezzeg még tolmácsolt is, neki igazán jó nyelvérzéke volt.

Hogyan lett a szépreményű zsokéból karikaturista?

Nagyon szerettem a lexikonból képeket másolni. Egyik unokatestvérem tehetséges volt, és a család kitalálta, hogy menjek én is az iparrajziskolába, ahová ő is járt. Ez egy nagyon hasznos intézmény volt, a Ferencvárosban, a Török Pál utcában. Még Mária Terézia alapította, és mindenféle mesterség alapvető tudnivalóit oktatták itt. Volt egy grafikai osztály, ide vettek fel. De csak két évet végeztem el, amikor az iskolát átszervezték líceummá, és elvették a tanmenetből a legtöbb rajzórát. Még a bizonyítványomért se mentem vissza, és a rajztáblám is valószínűleg ott van valamelyik szekrény mögött. Kétéves grafikai iskolába kerültem, ahol litográfiát tanultam, végül nyomdai vonalon kötöttem ki. Közben eljártam a Gutenberg-körbe és a Dési Huber-körbe rajzolgatni. Szóval az ember csak lődörgött össze-vissza. Nem rajzoltam nagyon jól, de kitartó lehettem, és mániákusság nélkül ezt nem lehetett csinálni...

Mikor találkozott először a karikatúrával, mint művészeti ággal?

A mamám gyűjtött karikatúrákat a családi album hátsó részében. De igazából akkor jött a felismerés, hogy ez az én igazi kifejezési formám, amikor a nyomdában, a litográfiaműhelyben megláttam Pintér Jenő képsorozatát. Ez volt a döntő pillanat. Mentem volna főiskolára, de tapasztaltabb kollégám, Byssz Róbert lebeszélt, mondván, ezt lényegében nem lehet tanulni.

Igaza lett?

A legteljesebb mértékben. A főiskolán nagy hangsúlyt fektetnek az anatómia ismeretére, és később észrevettem, hogy ez a tudás sokszor megnehezíti a rajzoló feladatát. A képzett kollégák stílusán mindvégig meg lehetett figyelni ezt a túlképzettséget. Az anatómia ismerete sokszor határt szab a fantáziának.

Hogyan került a Ludas Matyihoz?

A nyomdában dolgoztam, mint cinkográfus. Mi készítettük maratással a kliséket az újságok számára. Közben rajzolgattam a Rádióújságba, ahová aztán odakerültem, mint tördelő és rajzoló. Itt jelentek meg a karikatúráim. Egy alkalommal Tabi László, a Ludas Matyi című vicclap főszerkesztője felhívott, hogy vigyem be neki néhány rajzomat. A főszerkesztő olyan volt, mint egy osztályfőnök. Nem nagyon értett a rajzokhoz, csak a hozzájuk tartozó szöveget olvastatta fel magának. Éveken keresztül „külsőztem" a Ludasba, aztán Toncz Tibor megüresedő helyét Tabi nekem ajánlotta fel, és én boldogan mondtam igent. Harminc évig rajzoltam ebben a kollektívában.

Egy humoros hetilap szerkesztőségében dolgozni vidám feladat lehet...

Lehet, hogy kiábrándító, de inkább komoly volt a hangulat. Az igaz, hogy voltak jó bemondások néha, de ennek semmi köze nem volt a karikatúrákhoz. Somogyi Palika volt szinte az egyetlen, aki állandóan viccekkel traktált minket. Jó munkahely volt, három évtized alatt nem emlékszem, hogy hangos szó elhangzott volna a szerkesztőségben.

Egymás munkáját kiértékelték?

Ha úgy érti, kritizáltuk-e azt, akkor a válaszom: nem. A karikatúra egy nagyon szubjektív stílus, és a jó rajzolónak senkivel össze nem téveszthető, saját világa kell hogy legyen. Ilyen értelemben nem voltunk egymás konkurensei. Az értékelés kizárólag Tabi hatásköre volt. Neki a két helyettes, Mikes György és Földes Gyuri bácsi prezentálta a heti vázlatokat, ő pedig eldöntötte, mit kell megrajzolni a lap számára. Persze, egy idő után rájöttünk a módszerére. Keddenként öt-hat vázlatot kellett letenni Tabinak. Amit igazán jónak tartottunk, azt középre kellett tenni, mert az elején azt mondta, „...lesz még ennél jobb is...", de az utolsónál úgy gondolta, „...na, ennyi elég...". Emlékszem, egyszer Kaján Tibor háromszor is beadta ugyanazt a vázlatot, és Tabi mindannyiszor kiszórta. Utolsó alkalommal már kissé idegesen ráírta a papír szélére, „Miért adod be újra?". Mire Kaján visszaküldte saját széljegyzetével: „Mert jó!"

Egy karikaturista stílusjegyei változnak az évek során?

Az ember óhatatlanul változik, Vörösmarty szerint is „ront vagy javít, de nem henyél", máskülönben baj van. Én ma már nem szeretem a régi rajzaimat, sokszor csodálkozom rajtuk, hogy is rajzolhattam ilyet? A Ludasnál öt-hat rajzot adtunk le hetente. Persze, nem azt jelenti, hogy egy napig dolgoztunk egy alkotáson. Nem kell ennyi idő ehhez a műfajhoz, itt sokat nem lehet vacakolni, nyakunkon a lapzárta. Nekem legtöbbször az első variáció a jó, de erre az ember csak akkor jön rá, ha már többször is nekifutott a feladatnak. Éppen ezért korábban rengeteget kotorásztam a papírkosaramban, de ma már rutinosabb vagyok, gondosan megőrzöm az első rajzot is... Ráadásul a rossz rajzhoz sokkal több idő kell, minél többet foglalkozom vele, annál rosszabb lesz, és az izzadtságszag is átjön rajta.

Egy karikaturistának vannak modelljei?

Úgy gondolom, alapvetően minden karikaturista, kicsit saját magát kell hogy belevigye a rajzaiba. Ugyanakkor én nem szeretek, nem is tudok modellek után rajzolni. Nagyon rossz megfigyelő vagyok, nem emlékszem semmire. Ha hiszi, ha nem, képtelen lennék élethűen lerajzolni mondjuk egy villamost. Rajzolok mindenfélét, de nem tudok kibújni a bőrömből, így nálam a házak is karikatúraként jelennek meg a papíron. Realista rajzokat nem vállalok, mert úgyis elrontom...

Honnan hozta ezt a humorcentrikus világszemléletet?

Nálunk a családban állandóan ment a viccelés, folyton ugrattuk egymást. Nem egyszer előfordult, hogy nem tudtunk ebédelni sem a nagy vidámságtól. Jókedvű, optimista család voltunk. Papa, mint a zsokék általában, nem vetette meg a jó bort, és az üveget a spájzba, a befőttes üvegek közé rejtette. Mamám meg kicserélte, és ecettel, vagy vízzel töltötte meg az üveget. Hatalmas nevetés lett a dolog vége. Talán még én voltam a legkevésbé viccelődő típus, de egyszer a papa ovális borotválkozó tükrébe szépen beleragasztottam egy Sztálin képet. Hajnali négykor megy, hogy megborotválkozzon, és ott néz vele farkasszemet a vezér... Nem is tudta levakarni a képet. Soha nem volt sértődés, csak mondtuk egymásnak, hogy most egy-null, vagy kettő-null. De mindig résen kellett lenni, ha nem akartunk egy-egy tréfa áldozatává válni. Szóval nincs összefüggés a vidám természet és a karikatúra között. Sokkal fontosabb a belső indíttatás. Úgy gondolom, itt 80 százalék az ötlet, csak a többi a rajztudás.

Meddig dolgozott a Ludasnál?

Gyakorlatilag a megszűnéséig. Amikor a Hírlapkiadó megingott, kitaláltuk, hogy alapítsunk káeftét. Meg is csináltuk, és mi lettünk az Új Ludas. Persze a korábbi előfizetők névsorát nem adták ki nekünk, így aztán szépen lassan elbuktunk. Hogy könnyítsük a helyzetet, kilencvenkettő körül négyen elmentünk nyugdíjba. Hívtak minket az akkor induló Hócipőhöz is, de Árkus nem támogatta, mert komoly konkurenciának érezte a lapot. Azt hiszem, ez lett a szerencséjük, mert így találták meg maguknak a humoros fotók műfaját. Szerintem nagy szerepet játszott a sikerükben, hogy nem egy újabb „Ludast" készítettek maguknak.

Ön nem csak a Ludasnak rajzolt, hanem könyveket is illusztrált, rajzfilmeket is készített...


Kürti András humorista kollégám a Ludasnál, aki dolgozott könyvkiadóknak is, szólt valamikor 65-66 környékén, hogy volna egy megbízás. Jó pár száz könyvet illusztráltam azóta, éppen most próbálunk rendet csinálni a feleségemmel, mert már nem férnek el a polcon.

Ezek mind mesekönyvek?

Rengeteg tankönyv is van közöttük, többek között orosz tankönyvek is. Gondolták, a diákok nem rajonganak az orosz tanulásért, legalább kicsit legyen jobb kedvük a rajzok miatt. A lányom, és az unokáim is sokszor az én rajzaimmal illusztrált könyvekből tanultak. De annak idején készítettem rajzokat Bod Péter Ákos közgazdaságtani témájú könyvéhez, és orvosi kiadványokhoz is. Persze ezeket a témákat is csak karikatúrákkal oldottam meg, az orvosi témáknál a feszültségoldás volt a legfontosabb feladat. Humor nélküli feladatot nem vállalok.

Mikor kezdett rajzfilmeket készíteni?

Valamikor 69-ben kért fel Dargay Attila a La Fontaine meséit feldolgozó, francia megrendelésre készülő sorozathoz. Annak idején a Ludasban volt egy rajzsorozatom, melynek címe „A jövő század állatai" volt, innen jött az ötlet, csináljunk ebből is mesét, ez lett a Pom pom sorozat alapja. Annak ellenére, hogy ezután több rajzfilmet is készítettem, kulimunkának tartom. Egy jó rajzfilmrajzolónak tudni kell a kitalált figurát minden irányból megrajzolni, nekem ez nem sikerült, mindig más karakter került ki a kezem alól. Én csak a fő alakot rajzoltam meg, a fázisrajzokat ráhagytam a többiekre. Ugyanez a problémám a képregényekkel is. Egyet, vagy kettőt rajzoltam, de szerintem nehéz műfaj.

Mivel foglalkozik mostanában? Éli a nyugdíjasok életét?

Semmiféle nyugdíjas évek nincsenek. Majd talán egyszer sor kerül arra is. A nejem szerint lassan ideje lenne orvoshoz fordulnom, mert rajzolás-függőségben szenvedek. Mit csináljak? Sajnálom az időt a tv-re. Számítógépem sincs, pedig próbáltak rávenni, hogy az egérrel rajzoljak, de a karikatúra nem szabályokban gondolkodik, ellentétben a számítógépes rajzolóprogramokkal. Évente három-négy könyvet illusztrálok, és nagyon büszke vagyok arra, hogy Papp László galériatulajdonosnak köszönhetően Vácott állandó kiállításom van a Modern Művészetek Gyűjteményében. Gyerekkori álmom volt pasztellel dolgozni, most ezt is valóra válthatom. Mostanában táblaképeket is rajzolok, elképzelt városokat, lóversenyképeket. Bár nem lettem zsoké, a lovak központi helyen vannak nálam, ma is csinálok ló rajzokat, bár a papámnak soha nem tetszettek ezek, azt mondta: ezek kövérek. Ő megszokta a karcsú versenylovakat...




Eddigi hozzászólások

Hozzászólok

Amennyiben szeretnél hozzászólni, registrálj és jelentkezz be oldalunkra!



NessieGraf 2010-07-11_21:13:55_#1

Nem egérrel kellene rajzolnia, hanem tableten. Az ugyanolyan, mint papíron, ceruzával. Életem szép napjai között lenne, ha segíthetnék, hogy megtanulja. Még mindig emlékszem arra a fafigurára, amit az ő egyik karikatúrája alapján csinált meg valaki. Persze a suliban elvette a tanár, mert folyton a kezem ügyében volt.

---