kissebb méretnagyobb méret   
Kolbe Gábor, 2009-06-29 21:34

Professzor az élet iskolájából

A hamarosan a hetvenet elhagyó Benkó Sándorról szinte mindenki tudja, hogy több mint hatvan éve vett kezébe először hangszert (kevesebben emlékeznek rá, hogy ez akkor még nem a klarinét, hanem a hegedű volt!). Köztudomású, hogy több mint ötven esztendeje alapította a Benkó Dixieland Bandet, és az is, hogy következetesen ragaszkodott hozzá, hogy zenésztársai civil szakmával rendelkező, aktívan dolgozó, tehát életüket nem csak a zenére feltevő muzsikusok legyenek.

 


Beszélgetésünk során - amennyire lehetett - igyekeztük elkerülni a már számtalanszor megírt kérdéseket és válaszokat, de látható lesz: a tapasztalt mérnök-zenész élete nem vonatkoztatható el életének két meghatározó szerelmétől: a műszaki tudományoktól és a hangjegyek világától.

Mondta már valakinek: „Öreg a nénikéd!"?

Tagadhatatlan, hogy már abban a korban vagyok, amikor elkerülhetetlen, hogy sokan a gondolkodásmódomat tartsák öregesnek. Én az ilyen kategorizálást határozottan kikérem magamnak, hozzátéve, hogy biztosan másképpen látom a világot, de ez közel hetven évesen természetes. Évtizedes gyakorlat áll szemben a fiatalos lelkesedéssel, de alapvető ars poeticám, hogy mindenki a baklövései végtelen sorozatából építkezik. Az életben nem lehet a legjobb módszereket fiatalon megtanulni. Ezért tervezgettem egy időben, hogy meg kellene alapítani az „Élet Iskolája" nevű oktatási intézményt, ahol nem tudományokat, hanem olyan, mindennap fontos tudást szerezhetnének meg a tanulók, ami a mindennapi élet gyakorlatában segíti őket. Úgy éreztem, a rengeteg tapasztalat átadása, melyet az évtizedek alatt összegyűjtöttem, nagy segítség lehetett volna, mondjuk a hivatali ügyintézésnél, vagy az élet tervezésének periódusában.

Általában érzi úgy, hogy a fiatalok nem számítanak az idősebbek tapasztalatára?

Egy bizonyos életkort el kell érni, hogy felismerjük, az életpálya minden szakaszának más és más jelentősége van. A fricska az, hogy erre a törvényszerűségre csak utólag jön rá az ember. A gyermekkor nem arról szól, hogy tudós leszek, de akkor lehet felelőtlenül élni az életet. Ugyanakkor megfigyelhető, hogy az egész életre szóló barátságok zöme ebben az időszakban jön létre, a későbbiek korántsem annyira stabil kötődést hordoznak. Százával, ezrével gyűlnek az ismerősök, de egy hat évtizedes baráttal tudsz igazán úgy leülni, akár több éves szünet után is, mintha tegnap váltatok volna el. A második korszak, amikor jön felismerés: a szentségit, valamit tenni kellene már. Kell a lóvé, függetlenedni kellene a szülőktől, albérletbe költözni. Ilyenkor kezdődik az egyetemi tanulmányok melletti munka, az útkeresés.

Ön ekkor alapította meg a Benkó Dixielandet...

Mázlista voltam, mert ebben az időben nagyon „betaláltam". A zenekart még a középiskolás években alapítottam, és mire elkövetkezett ez az időszak, már azt csinálhattam, amit szerettem. De visszatérve a gondolatmenethez, a házassággal kezdődik a következő periódus, ekkor minden átalakul. Ekkor kerülnek be a képbe a gyerekek, ami egy speciális öröm-probléma halmazt hoz létre. Bizony, nem közhely a mondás: kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond. Aztán kirepülnek a fészekből, és jön az új időszámítás, ami nem más, mint a 20-25 évvel azelőtti állapot visszatérése. Kicsit kiüresedik a ház, és várjuk az unokát, unokákat. A megérkezésükkel jön a picit felelőtlenebb gyereknevelés korszaka. És ekkor vesszük észre, hogy közben - bizony - megöregedtünk...

Itt kezdődik a probléma?

Azt hiszem, napjainkban Magyarországon, illetve talán helyesebb azt mondani: Kelet-Európában ekkor követjük el a legnagyobb hibát. Mindenáron, kényszeresen szeretnénk ilyenkor megsegíteni a gyerekek, unokák életét. A nagyszülők hajlamosak mindenüket odaadni, csak erre koncentrálnak, holott ekkor kellene - és lehetne is - a legnagyobb figyelmet szentelni a fizikai és szellemi frissességnek, ami a boldog időskor alapja. Ilyenkor lenne a legnagyobb szükség a barátokra, a gyerekkori barátokra, ilyenkor van lehetőség elolvasni mindent, amire korábban nem volt idő, megismerni művészeteket, városokat, olyan élményeket szerezni, amelyek széppé tehetik ezt a korszakot. Mindenki, akinek unokája van, megérdemli, hogy egy kicsit magával foglalkozzon.

Túlságosan adakozók vagyunk?

Adakozni a világ legszebb dolgainak egyike. De meg kell találni az egészséges arányt.

Ezek szerint Ön megtalálta...

Úgy gondolom igen. Egyébként is atipikus vagyok, hiszen egész életemben azt csinálhattam, amit szeretek. Imádtam tanítani, imádtam zenélni, és ebből a kettőből jól megéltem, megélek. És ami talán a legfontosabb, mindezekkel még társadalmi elismertséget is szereztem Magyarországon és külföldön is, ami nem sokaknak adatik meg. De tudom, hogy nem ez az általános, a közvetlen baráti köröm sem olyan emberekből áll, mint Benkó Sándor.

Azt hiszem, azt mindenki tudja, hogy zenei pályafutása során számtalan díjat, elismerést kapott. Kossuth-díjjal jutalmazták itthon, de kitüntette Ronald Reagan és George Bush is. Sokkal kevesebb szó esik arról, hogy a lemezek, CD-k, videokazetták és DVD-k mellett, több könyve is megjelent, melyek műszaki kutatásainak eredményeit foglalták össze, valamint hogy szakmai tevékenységét is Zipernowsky Károly-díjjal honorálták. Melyik elismerésre büszkébb, a mérnöki, vagy a zenészként kapott díjakra?

Nehéz kérdés... Nem igazán lehet rangsorolni, hiszen a mérnöki pályám nem kapott akkora publicitást, mint a zenei tevékenységem. Azt hiszem, erre is az vonatkozik, hogy mindig az határozza meg, az életpálya melyik szakaszán ér az elismerés. Amikor a műszaki életben nívódíjas lett egy könyvem, borzasztó büszke voltam. Jól esett a kollégák, a hallgatóim szeretete, tisztelete. De közel nem kaptam annyi gratulációt, mint a Kossuth-díj után. Akkor két és félezer e-mail érkezett a címemre... Az ember mindig annak örül a legjobban, amit éppen akkor kapott meg. De, tudja, a legértékesebb elismeréseket nem őrzi oklevél, csak az emlékezet. Annak idején, még a vasfüggöny lebontása előtt, Amerikában koncerteztünk, és zenészként ért az a megtiszteltetés, hogy elvittek az USA legnagyobb, nevadai űrközpontjába. Az talán nem lepett meg, hogy ott is találkozhattam magyar származású szakemberekkel, de az már új érzés volt, hogy a találkozó során többször is hivatkoztak műszaki témájú könyvemre. Mondanom sem kell, mennyire jól esett a dolog. Még 1982-ben, hasonló módon jutottam el az Egyesült Államok legnagyobb légibázisára, ahová korábban kelet-európai civil még sosem léphetett be. Annyi B 52-es bombázó állt a betonon, hogy esküszöm nem láttam a sor végét... A számítástechnikai igazgató vezetett körbe, mikor az egyik tiszt magyarul szólított meg, és melegen gratulált a szakmai munkámhoz. Nagyon jó érzés volt...

Ha ennyire szerette a műszaki pályát, a katedrát, miért hagyta el meglepően korán? Több mint harminc esztendőn át párhuzamosan tanított és zenélt. Miért választotta a zenét 1995-ben?

Szó sincs arról, hogy nem ment volna a kettő együtt tovább. Egyszerűen arról van szó, hogy a rendszerváltás után a magyar oktatás leszálló ágba került. Sokszor érzem úgy, hogy tudatos lezüllesztés történt, történik, csak éppen azt nem értem, kinek lehet az érdeke ez az egész. Az úgynevezett oktatási reformok sorozata hozzájárult ehhez a folyamathoz, csak bomlasztottak, ártottak velük. Amikor 1995-ben kiderült, hogy elkerülhetetlen leépítések következnek az egyetemen, úgy gondoltam, inkább magamtól állok félre, semmint hogy nálamnál sokkal értékesebb, nagyobb tudással rendelkező kollégák kerüljenek nehéz helyzetbe. Nekem még mindig ott volt a zene, mint megélhetés, mint hátország... Lezártam azt az - általam eredményesnek tartott - korszakot, és 55 évesen beálltam a profi zenészek közé...

Ugyanakkor ne titkoljuk, azóta is szívén viseli a műszaki értelmiség sorsát...

Mivel egyre érzékelhetőbbé vált a műszaki és természettudományi gondolkodás sorvadása, a mérnöktársadalom felrázása szívügyemmé vált. Ezért találtam ki a Magyar Műszaki Értelmiség Napja című rendezvényt, amely több éve kerül megrendezésre, és amelyhez csatlakozott a Magyar Tudományos Akadémia és még számtalan szakmai szerveződés és egyesület - és természetesen a Benkó Dixieland Band... Rá kellene ébrednünk, hogy a műszaki értelmiség elsorvadása katasztrofális következményekkel járhat. Egy tízmilliós kis nemzetnek sokkal, de sokkal képzettebbnek kell lenni a többieknél, hogy megtalálja a helyét a világban.

Annak idején egy újságíró elhatározta, kideríti, hogy bírja a munkával, a koncertszervezéssel, koncertezéssel járó gyűrődést ilyen jól. Megfogadta, hogy egy hétig nem tágít Benkó Sándor mellől, megy, amerre Ön, csinálja, amit Ön. Az újságíró két napig bírta, aztán feladta... Azóta eltelt néhány év, Benkó Sándor jövőre betölti a hetvenet. Korosztálytársai már lemondtak a rendszeres fellépésekkel járó strapáról, Ön nem csak zenél, de irányítja is a zenekara életét koordináló céget. Én is megkérdezem: hogy bírja erővel?

Elsősorban, ahogy már többször említettem, évtizedek óta azt csinálhatom, amit szeretek. De tagadhatatlan, hogy nem minden hetvenes képes ekkora terhelést elviselni. Biztosan van genetikai magyarázata is annak, hogy a mai napig állom a sarat, miközben évtizedes zenésztársaim kihullnak mellőlem. Vezetési stílusom lényege, hogy mindenkitől csak annyit várok el, amennyit magam is teljesíteni tudok. A jóval fiatalabb technikusoknak is csak akkora ládát kell felemelni, amennyit a hatvankilenc éves Benkó Sándor megmozgat. A zenészektől is csak olyan energiát követelek meg, amennyit én beleteszek a közös munkába.

Tökéletes zenekari demokrácia...

Nálunk a demokrácia teljes körű: eldöntheted, maradsz vagy mész... Én a poroszos diktatúra híve vagyok, mert a demokratikus eszmék a társadalom szintjén is csak a véleménynyilvánítás jogára korlátozódnak. Mondok egy példát: A zenekari buszban, egy időben mindenki nyűglődött, hogy neki kell a legrosszabb helyen ülni. Amikor meguntam, gyufaszálakat vettem elő, levágtam különböző hosszúságúra. Mondtam, most mindenki húz egyet, aztán szépen, aki a legrövidebbet húzta, az kiválasztja, hová akar ülni. Aztán a második a másodikat és így tovább. Egyedül én nem húztam gyufát, így nekem maradt a legrosszabbnak tartott hely. Mondtam, hogy mostantól viszont csak akkor panaszkodhat bárki, ha tőlem egyetlen rossz szót is hall a kényelmetlen ülésre... A diktatúra mellett ugyanakkor a sikert leosztom a banda tagjai között, hiszen nekik legalább annyira fontos, hogy népszerűek legyenek, legalább annyira kell, hogy a koncerten egy-egy szóló után nekik szóljon a taps. Azt hiszem, boldogan dolgoznak, sikeres emberek...



Eddigi hozzászólások

Hozzászólok

Amennyiben szeretnél hozzászólni, registrálj és jelentkezz be oldalunkra!



Legyél te az első aki hozzászól!