Voltam a Netti-buliban
Be kell vallanom, fogalmam se volt, hogy létezik Góliát nevű szálló, sőt azt se tudtam, hogy van Budapesten egycsillagos szálloda. A Kerekes utca a Róbert Károly körút közelében, azzal párhuzamos csendes mellékutca, péntek este épp elegendő szabad parkolóhellyel, hogy a bejárathoz ne kelljen 20 méternél többet gyalogolnom. Az épület munkásszállónak látszik (feltehetőleg annak is épült), bent a 70-es évek álmodern csupaszsága, a hall melletti teremből viszont barátságos zajok és presszóillat szivárog ki. Belépve jó nagy hodály, középen a tánchoz üresen hagyott tér, körben szépen megterített asztalok feledtetik a foszladozó álmennyezet látványát. Szemben méter magas dobogó, rajta már a zenekar összes kelléke. Az asztaloknál még csak tucatnyi ember, de elég korán van, a műsor majd csak egy óra múlva kezdődik. A terem bal oldala oszlopsorral elválasztva, túlsó végében bár. A választékot és az árakat szemügyre véve melegség járja át a szívemet, bor, sör, pezsgő, válogatott rövid italok, üdítők nagy választékban, aminek hidegnek kell lennie, hűtőben, és körülbelül egy kisvárosi vasúti resti árszínvonalán. Oldalt melegétel-kínáló alkalmatosságok, a belevalót még főzik a konyhában. Kérdezem a vacsora árát: kevesebb másfélezer forintnál, és ezért főétel, köret, desszert jár, később kiderül, hogy hatalmas adagokban és rendkívül ízletes kivitelben. Az már látszik, hogy éhen-szomjan maradni nem fogunk.
A zenekar készülődik, Netti cseveg az érkező vendégekkel, láthatólag a többségük törzsvendég, már tudják, mire számíthatnak. Mire kétszer körüljárom a termet, az asztalok többségéhez megérkeztek a vendégek, keresgélik névkártyájukat a foglaltságot jelző címkéken. Aki először van, ismerkedik a többiekkel, aztán mindenki megfordul a bár környékén, magához vesz az első kör hangulatfokozóját. Mire elhelyezkedünk, elkezdünk kortyolgatás közben beszélgetni, a színpad is benépesül, a Netti és a Holländer tagjai előveszik hangszereiket, Netti kipenderül a mikrofonnal a banda elé, pár szóval üdvözli a közönséget, aztán Kerényi Péter, az Öreg a nénikéd! webmagazin főszerkesztője kaparintja kezébe a mikrofont, és elmondja, hogy mit lehet majd nyerni a tombolán. Aztán elérkezik, amit mindenki várt: megszólal az első szám. A hangzás vérprofi, az énekes még annál is jobb. 30-40 éves számok jönnek sorban, az első néhány táncos lábú pár már középen forog. Ha behunyom a szemem, olyan, mint egy egyetemi buli vagy réges-régi középiskolai szalagavató. Még a számok is ugyanazok. Ha kinyitom, kortársaimat látom, hihetetlen tempóban rockizni, csakúgy mint 35-40 éve. Csak most nem huszonévesek, hanem 50-60, sőt látok egy párt, akikről úgy gondolom, hogy ketten együtt túl vannak a 150-en. Van néhány fiatal is, ők feltehetőleg a retró fílingért jöttek, de az is lehet, hogy a nagyszülőket nem akarták egyedül elengedni a buliba. Alig veszem észre, hogy eltelt az első óra, zeneszünet, az étel pedig már kint gőzölög, szorgos kezek mérik tányérokra a méretes adagokat. A társaság eszik-iszik még javában, amikor a zene folytatódik, sokan inkább hűlni hagyják a kaját, és ugranak fel a régi jól ismert számokra. Nettiék olyan hűen adják vissza az eredeti hangzást, hogy ha nem állnék mellettük, azt gondolhatnám playbackről nyomja Afric Simon a Hafananát...
Még két szünet, közben tombola, a nyertesek Jane Juska könyvét, különféle szeszeket, Öreg a nénikéd! feliratú pólókat, sapkákat nyernek, valamint a Barack Obama beiktatására kiadott eredeti érmét főnyereményként. Félegy körül eljövök, mert másnap viszonylag korán kell kelnem, a fáradhatatlan zenekar viszont még belekezd az utolsó körbe.
Ha azt kérdezitek, jól éreztem-e magam, a válasz igen. Ha azt, hogy legközelebb is jövök-e, a válasz egy hangos igen. Ha kérdés úgy szól, másnak is ajánlom-e, akkor azt mondom, hogy én már kapacitálom a barátaimat, hogy legközelebb jöjjenek velem. (Petteri)
